Utánozhatatlan érzés, amikor a karantén közepén megérkezik a frissen megjelent könyv, amit írtam és miután fertőtlenítettük egyszer csak a kezembe fogtam. Egy újszülött. Egy olyan entitás, amiről/akiről nem tudhatom, hogy milyen jövőt fut be. Hogy felnő-e? Hogy nagy lesz-e? De itt van. Elvehetetlen. Örök. 

A színház csodás művészet, de gyönyörűségében rejlik a végzete. A jelenben fejti ki hatását. A jó színház persze évekig hat. De aztán jön egy újabb áramlat, vagy egy újabb divat és ami volt, ami hatott pár ezer néző emlékeiben él csupán csak tovább, majd homályba vész. Jön a friss, az új, a megint csak megismételhetetlennek hitt. Sokat meditáltam ezen alkotó emberként. Miként lehet nyomot hagyni? Fiatal tehetségeket tanítok, sok-sok hittel és energiával, pont úgy, ahogy a színházat is csinálom. Bennük persze tovább él mindaz, amit átadni próbálok. De tudom: jönnek számukra új mesterek, új tanítók és az alapokat befedik az új eszmék és hitek. A kérdés pedig ugyanaz marad: miként lehet megmaradni? De tényleg! Kézzel foghatóan.

És most itt a válasz. Az első könyvemnek, ha csak egyetlen egy példánya is megmarad az idők viharainak közepette, akkor kézzel fogható, hogy alkottam, teremtettem...Léteztem. Ez utánozhatatlan érzés!